Cahpter 9 - normal days

Reggel a decemberi fény alattomosan kúszott be a szobámba, kirántva engem a borzalmas s mégis csodálatos álomból.
A francba.
Nem akartam beismerni magamnak, de világosan emlékeztem az álmom minden egyes részletére. Újra ott voltam aznap este, amikor szakítottunk Patrickkel, de ott volt velünk ezúttal Tate is. Ott ült mellettem, újra elejtettem a táskám, Patrick üvöltve kérdezgette, hogy mégis mit gondoltam, Tate pedig szintén üvöltött: azt mondogatta egyre csak emelkedő hangerővel, hogy becsaptam, és csak pótlék. A szívem majd' megszakadt, de nem jött ki egy hang sem a számon, csak sírtam, míg végül magamat sem hallottam a hangjuktól, majd felébredtem.
A francba is. Akkor is tovább fogok lépni rajta.
Ha bele is döglök.
Jó, akkor talán nem.
Rosszkedvűen keltem fel az ágyból, felkaptam egy kardigánt, összehúztam magamon, és lesiettem kávét főzni.
- Jó reggelt. - megijedtem a csendben hirtelen felcsendülő hangtól, kicsit összerezzentem, ezzel magamra öntve pár csepp égető kávét.
- Szia anya.
- Milyen volt a tegnapi gitár óra?
- Az... Az tök jó volt.
- Örülök neki. Kicsim, nem tudom mi történt veled, csak annyit tudok, hogy nem akarod elmondani. Én ezt tiszteletben tartom. Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy ugye, ha nagy baj lenne, elmondanád nekünk?
Láttam a szemében az aggodalmat, és hatalmas lelkiismeret-furdalásom támadt, de azért nehezen bólintottam.
- Köszönöm. 
- Én köszönöm, hogy megértesz.

Tényleg nehéz volt magamban tartani ezt az egészet, de nem volt más választásom. Ha elmondtam volna a szüleimnek, mindenkit bajba sodortam volna. Zoeyt, mert falazott nekem, magamat természetesen, több dolog miatt is,  és nem utolsó sorban Patricket is, azt pedig nagyon nem akartam. Így hát hallgattam.

Egyesek szerint a hallgatás felemészti az embereket. Szerintem ezt nem igaz. Remekül elvoltam a magam kis titkával. Az én kis rémálomba fordult tündérmesémmel.

- Alice, haló, van itt valaki? - valószínűleg éppen választ vártak tőlem, mert mindenki kérdőn nézett rám.
- Tessék? Bocs, nem figyeltem.
- Mi van veled? Mostanában sosem figyelsz. - mondta Adam, egy tizenegyedikes. Hogy kerültünk az iskola elé?
- Csak... kicsit fáradt vagyok.
Vállat vontam, és reméltem ezt elég magyarázat. Szerencsém volt. Pár pillanatig vizslattak, aztán új témába kezdtek. Egy ember viszont még mindig szúrós szemmel méregetett. Zoey rosszallóan megrázta a fejét, aztán nem is foglalkozott velem.

Azt hittem, annyiban hagyja végre a témát, de természetesen tévedtem. Harmadik szünetben talált meg. Éppen a szekrényemből vettem elő az irodalomcuccom.
-Meddig csinálod ezt? - ahogy becsuktam a szekrényajtóm, ő ott állt mögötte.
-Shakespeare színműveinek elemzését? Elvileg következő órán.
Zoey látványosan forgatta a szemét.
- Nem. Pontosan tudod, miről beszélek. Fejezd már be. Adj valami jelet. Tőlem legyél szomorú, nézzünk sírósfilmeket, vagy valami. Vagy vagdossunk szét Patrickről készült képeket. De ez, ez a semmi sokkal ijesztőbb... mintha nem is élnél.
Nem akartam azt mondani, hogy úgy érzem meghaltam. Mármint nem az önsajnáltatós féle drámai halál, hanem az a fajta, amikor az ember visszajön kísérteni.
Azt hiszem pár nap alatt elég ijesztő lettem.
- Ne hülyéskedj. Nyilvánvaló, hogy élek. - mondtam jobb válasz híján.
- Ne tedd a hülyét. - nézett rám komolyan.
- Szerintem nekem nem kell tennem - röhögtem el magam kínosan. - Figyelj. Már semmi bajom. Esküszöm.
Azzal ott hagytam a folyosó közepén.

Egyébként tényleg nem éreztem rosszul magam. Kifejezetten jól se. Olyan semmilyenen. Ez pedig nem adott okot arra, hogy hisztizni kezdjek.

Utolsó óra után rögtön hazaindultam.
Belépve az előszobába, folytott veszekedés zajára lettem figyelmes.
- Adrian, már rég elfogyott. Három hónapig azt éltük fel. Minden tartalékunk kezd elfogyni. - hallottam anyukám hangját a konyhából. És talán folytott zokogás...
- Megoldjuk. Mindig megoldottuk. - apu.
Mi? Mit kell megoldani? Valami baj történt?
- Mit oldunk meg?
Beléptem a konyhába. Anya hirtelen felém fordult, apa pedig összeharapta a száját.
- Semmit, kicsim. - próbált mosolyogni.
- Mi a baj? - kérdeztem egy fokkal idegesebben.
- Nem fontos. Neked nem kell ezzel...
- Ne kezdjétek, hogy gyerek vagyok hozzá. Igenis tudni szeretném, ha valami baj van.
- Kicsim, majd ezt mi...
- Nem! Elegem van abból, hogy ilyen szinten gyerekként kezeltek! A francba is, 18 vagyok, vagy mi. Tudni akarom.
A szüleim összenéztek, majd rám. Tüntetően hallgattak. A hirtelen támadt harag csak jobban felerősödött, ahogy rájuk néztem.
Hitetlenül megráztam a fejem.
- Sokszor ti vagytok a gyerekesek. - kínosan elnevettem magam, felkaptam a kulcsom, és bevágtam magam mögött a bejárati ajtót.

Cahpter 11 - so we met again...

Szombat hajnal. A kávézó majdnem üres, csak egy alvászavaros öregember üldögél teát szürcsölgetve az egyik elhagyott sarokban. A januári hideg jégvirágot festett az ablakokra, ezzel díszítve a dértől átláthatatlan kirakatot.
- Alice. Alice! Hahó! - Zane volt az, a munkatársam.
Egész jónak tűnt, hogy azzal a sráccal fogok egy műszakban dolgozni, akit már korábban is megszoktam, de eleinte kicsit zavart. Amikor erre gondoltam, mindig kicsit lelkiismeret-furdalásom lett, hiszen ő segített megszerezni a munkát. Amikor beállítottam ide, a Monet's-ba, és a munka után érdeklődtem, szólt pár jó szót az érdekemben. Na jó, ne szépítsük. Rábeszélte a vezetőséget arra, hogy létrehozzanak egy új állást, hiszen nem bírja egyedül a szombat hajnali pörgést. Egyébként ezen kívül egészen jól kijöttünk, bár utáltam emlékeztetni rá, hogy csak munkakapcsolat van köztünk. Úgy tűnt, ezt az utóbbi időben elfogadta, és egészen összebarátkoztunk. Végül is, rosszabbat is el tudtam képzelni szombat és vasárnap hajnali társaságnak, mint Zanet, szóval végül megelégedtem a helyzettel.
Ahogy a munkámmal is. a szüleim még mindig nem találtak normális állást, anyukám négy órában dolgozott siralmas bérért titkárnőként, apukám alkalmi fuvarokat végzett, és az én fizetésemet is beleadva alig álltunk a lábunkon.
- Bocs, csak elbambultam. - ráztam meg a fejem.
- Semmi gond. Kiszolgálod az új vendéget? Én addig felébresztem a papát. Szerintem elaludt. - és tényleg, az eldugott sarok felé sandítva mintha a bácsi tényleg hortyogott volna az asztalra dőlve. Talán még a nyála is folyt. Fúj. - Hacsak, nem szeretnéd te feltörölni a papa-nyálat. - ajánlotta fel.
- Fúj. Inkább meghagyom neked. - feleltem, mire Zane elvigyorodott, és egy törlőronggyal elindult a békésen szuszogó bácsi felé.
Én fogtam a jegyzetfüzetem, és az új vendég felé indultam, aki egy újságot böngészett. Fel sem nézve a füzetből kezdtem neki a rendelés felvételének.
- Üdvözlöm a Monet's-ban, mivel szolgálhatok?
A jegyzetfüzetből felpillantva megláttam az új vendéget, aki szintén akkor nézett fel az újsága mögül, és majdnem megállt a szívem. Láthatólag ő is ugyanezzel a gonddal küzdött. Ne. Ne. Neneneeneee...
- Én. Azaz, szia, Alice. Te mióta...
- Szia, nem is tudtam, hogy...
Hitetlenkedve néztem Patrickre. Azt hittem, nem jár többet ebbe a kávézóba. Hat hete, amióta itt dolgoztam, egyszer sem láttam itt. Egészen eddig.
- Nem is tudtam, hogy,.... - próbáltam befejezni a mondatot. Nem is tudtam, hogy mi? Hogy szokott kávézni? Vagy mi?
Feszengve néztem rá, ő pedig rám. Ez alatt az idő alatt volt időm kicsit megvizsgálni. Ma még valószínűleg nem borotválkozott, rövid borosta keretezte az arcát. Elegáns, mégis fiatalos fekete szövetkabátot viselt, valószínűleg méregdrága sállal, ami többe kerülhetett, mint egy évi fizetésem, fekete farmert, és bakancsot. Ezzel szemben kezdtem feszengni a monet's-es munkapólómmal, fekete farmerommal, kötényemmel és laza kontyba fogott hajammal.
Azt hiszem kicsit elbambultam, így ő törte meg először a csöndet.
- Én... örülök, hogy látlak, Alice. Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. - kezdte kínosan. Láthatóan rosszul érintette, hogy itt talál, és valamiért nem akart a szemembe nézni.
- Én is. Szóval én is örülök, hogy látlak. Hozhatok valamit? - próbáltam nem megfeledkezni a helyzetről, mármint arról, hogy én vagyok a pincér, ő pedig egy vendég.
- Nem. Vagyis igen. - hirtelen böngészni kezdte az ét- és itallapot, mintha sosem látta volna azelőtt, pedig pontosan tudom, hogy régen sokat volt itt. Ő maga mondta. - mondjuk, egy zöld teát. Köszönöm.
- Rendben. Mindjárt hozom. - pontosan tudtam, hogy ezt fogja kérni. Amikor eltűntem a pult mögött, megráztam a fejem. Ilyen nem lehet. Nem volt itt majdnem két hónapig, és ma úgy döntött, jön. Nincsenek ilyen véletlenek. Vagyis, úgy tűnik, mégis vannak. Éreztem, hogy figyel, de nem mertem ránézni, ezért kínzó lassúsággal megcsináltam a teáját, mellé tettem két csomag barnacukrot, és kivittem neki.
- Tessék, zöld tea leforrázva, kevés szűrt citromlével és két csomag barnacukorral. - letettem elé a csészét, és ő végig engem nézve lassan megköszönte. Utoljára visszanézve rá visszamentem a pultba, ahol Zane várt rám.
- Alice, ez nem az az ember, akivel a múltkor itt veszekedtetek? - kérdezte zavartan.
- De, igen, ő az. És nem veszekedtünk, csak beszélgettünk. - sóhajtottam fel.
- Nem, tisztán emlékszem. Azon veszekedtetek, hogy ki üljön ahhoz az asztalhoz. - emlékeztetett, mire az emlékre keserűen elmosolyodtam. - és amúgy is, az nem a múltkor volt, hanem már lassan két hónapja.
- Vagyis a múltkor. De nem az a lényeg. Teljesen egymásra voltatok kattanva. Mi történt?
- Egy, nem voltunk egymásra kattanva, kettő, semmi. Három, te olyan vagy, mint egy pletykás vénasszony.
- Ez van- vonta meg a vállát. - Pedig én láttam, amit láttam. Még most is érdekled.
- Ezt meg honnan veszed? -válaszoltam túl gyorsan, ezzel beismerve, hogy igenis érdekel, mit gondol rólam. Zane a győztesek mosolyával nézett felém, és megvonta a vállát.
- Testbeszéd. Amióta ott voltál, az egész testével feléd fordul. Most is.
A szemem sarkából lestem az asztala felé. Tényleg felém volt fordulva, de megráztam a fejem.
- Ez hülyeség.
- De, ami még feltűnőbb - folytatta Zane, mit sem törődve a sértésemmel - folyamatosan téged bámul. Ne mondd, hogy nem vetted észre.
Dehogynem vettem észre. Folyamatosan éreztem magamon a tekintetét, akár valami ölelő selymet magam körül. Ismét megráztam a fejem.
- Hülyeség. - ismételtem önmagam.
- Hát rendben, nem az én dolgom. - vonta meg Zane a vállát lemondóan. - Szeretnéd, hogy átvegyem?
- Köszönöm, megoldom magam is.
Körül-belül öt percenként néztem az asztal felé, hogy ellenőrizzem, van-e még teája, de az ital csak nem fogyott. Végül nem bírtam tovább, és megkörnyékeztem.
- Hozhatok esetleg még valamit? - léptem hozzá, ezzel kizökkentve a gondolataiból.
- Nem, köszönöm. kérném a számlát.
A hangnem és a stílus teljesen megváltozott. Nem nézett többé rám, csak tárgyilagosan, de udvarisan beszélt.
- Rendben. - mielőtt megfordulhattam volna, hogy elinduljak a számláért, újra megszólalt.
- Hogyhogy itt dolgozol? Ne mondd, hogy ennyi szabadidőd van?
Visszafordultam, és megremegett a szám sarka. AZ anyámra gondoltam, aki ebben a pillanatban is dolgozott. Sokszor hétvégézett mostanában.
- Csak egy kis zsebpénz kiegészítés. - nem tudtam a szemébe nézni, csak a padlót bámultam makacsul, aztán megfordultam, és a pénztárhoz siettem. Fogtam a blokkot - vagy egy órát volt itt, de egyedül egy teát ivott, így nem kellett sokat számolgatnom - és kivittem neki. Összesen két dollárt kellett volna fizetnie, de előhalászott a zsebéből egy százast, és a kezembe nyomta.
- Rendben, hozom a visszajárót.
- Nem kell, tartsd meg.
Nem akartam, hogy sajnáljon vagy lenézzen, ezért miközben összehajtogatta az újságját és belebújt a kabátjába, kinyitottam a pénztárt, kivettem belőle pontosan kilencvennyolc dollárt, és mielőtt tiltakozhatott volna, a kezébe nyomtam. Ő néma csendben nézett rám - nem értette. Én azonban elköszöntem, és hátat fordítva bemenekültem a konyhába.
- Szívesen látjuk máskor is itt a Monet's-ban, Mr. Stump. - mondtam hideg, színtelen hangon, amikor befordultam a konyhába, és csak a hitetlenkedő arcát láttam, amint még mindig a tenyerében lévő kilencvennyolc dollárra mered.

Chapter 10 - alone.

 Azt se tudtam, merre menjek. Nem tudtam, kire számíthatok. Az érzések kavarogtak bennem, ahogy végighaladtam a nedves járdán. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, igazából senkivel sem akarok beszélni. Senkit sem akartam látni, csak egyedül gondolkodni. Így mit sem törődve a vízzel és sárral egyszerűen leültem az út szélére. 

Nem hittem el, hogy a szüleim titkoltak előlem valamit. Mindig azt hangoztatták, hogy mennyire felnőttként kezelnek, mennyire bíznak bennem és ezért én is bízzak bennük. Eddig azt hittem, tényleg bíznak bennem, és nem csak a levegőbe beszélnek. Igen. Ennyire.
Ekkor elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen az utóbbi időben mennyi mindent kellett nekem is eltitkolnom előlük. Nem, az teljesen más. És már úgy is mindegy. Mindegy. - visszhangzott a fejemben, és elkeseredettséggel töltött el. A mindegy olyan... végleges. Visszavonhatatlan.
Nem bírtam tovább. Legördült az első pár könnycsepp az arcomról, le, a vizes, fekete aszfaltra. Örültem, hogy esik. Nem látszott, hogy sírok.
Szükségem volt erre. Mindenki előtt tartottam magam, legalább is megpróbáltam. De valamikor ki kellett engednem, mert csak gyűlt és gyűlt, aztán egyszer csak nem bírtam tovább. Van így.
Egy idő múlva már tenyérnyi száraz felület nem volt rajtam, ezért lassan elindultam haza.
Ez a szó kivételesen nem egy jó filmezést, egy sütögetést, egy kanapén elterülést jelentett, hanem megbeszélnivalót. Sok megbeszélnivalót.
Beléptem a bejárati ajtón, amit fél órával, egy órával - nem tudom mennyivel ezelőtt - olyan haraggal és olyan gyerekesen csaptam be magam mögött, ezzel csak az ellenkezőjét bizonyítottam annak, amit mondtam.
A konyhapultnál az összeroskadt édesanyámat találtam, és hirtelen bűntudat ébredt bennem. Amikor felém fordult, megláttam azokat a jeleket, amik egy ideje ott voltak, csak túlságosan önző voltam és el voltam foglalva a saját nyomorommal ahhoz, hogy észrevegyem őket. Szeme alatt sötét karikák gyűltek, haja megviselt volt és fénytelen. Nem hasonlított az igazi önmagára, arra a nőre, aki kiskoromban az ágyam mellett ülve nyugtatott meg róla, hogy nincsenek szörnyek az ágyam alatt, aki halloweenkor velem együtt beöltözött. Most egy nőt láttam, akinek nem csak a saját életének súlya nehezedett a hátára.
- Szia, kicsim. -húzta nehézkes mosolyra a száját.
- Szia. - tüntetően leültem vele szemben, és vártam.
- Sajnálom, el kellett volna mondanom, hogy baj van. - kezdte.
- Igen, el kellett volna mondanotok.
- Csak... nem akartunk feleslegesen terhelni. Tudjuk, hogy itt az érettsége és így is nagyon nehéz neked...
- Anya, én megértem. És köszönöm, hogy vigyázni próbáltatok rám, de... felnőtt vagyok. Meg tudok birkózni a problémákkal, ha segíteni nem is feltétlen tudok.
Anya elmosolyodott. Átnyúlt az asztal felett, és megsimította a hajam.
- Tudom, Alice. Tudom.
- Szóval... Mi történt?
Az arca egy pillanat alatt komorodott el. Nagy levegőt vett, aztán a szemembe nézett.
- Tudod... én itthon vagyok és a háztartást vezetem, és apád dolgozik. Mindig is így volt, és egészen jól elvoltunk így. De körül-belül fél éve apádat visszahelyezték vezetőből egyszerű alkalmazottá... kapott valami.... végkielégítés-félét, és így egészen eddig jól voltunk ezzel, de a fizetés természetesen jóval kevesebb volt.  Azt hittük, még egy darabig ellehetünk így, de ... de ma végleg kirúgták. - anya szemébe könnyek gyűltek. - Számítottunk erre, és már három hónapja keresek én is munkát, és most már ő is új munkát keres, de valahogy nem találunk, és a pénz is elfogyott.
A szavai pofoncsapásként értek. Ők hónapok óta műmosollyal az arcukon éltek, és én még észre sem vettem. Bizonygattam, mennyire érett és felelőségteljes vagyok, de semmit se vettem belőle észre.
- Én... segítek. Keresek én is munkát. Mondjuk a kávézóban. Iskola után. Mindenben segítek. Amit csak szeretnétek.
- Kicsim, legszívesebben visszautasítanám, de sajnos nem vagyunk abban a helyzetben. Az elkövetkező időszak iszonyatosan nehéz lesz, és utálom magam, amiért téged is belevonlak, de minden segítségre szükségünk lesz.
- Rendben. Akkor holnap el is kezdek munkát keresni. A kávézó pont jó lenne. Nincs messze, és amúgy is szeretek ott lenni.
Anyukám elmosolyodott. Keserű, de büszke mosoly volt ez. Keserű, mert szörnyű anyának érezte magát, amiért nekem is dolgoznom kell,, holott nem volt ellenemre. 18 éves koromban már nem megterhelő dolgozni, a tanulással is elleszek, és még segíteni is tudok, amikor épp szükség van rá.
Elindultam felfelé, de anyukám visszahúzott.
- Kicsim, arra kérlek, hogy... az öcsédnek ne mondd el. Nem szeretném ezzel terhelni. Kicsi még.
- Persze.
- És nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek. - körém fonta a karjait, és szorosan magához húzott. A vállára támasztottam az állam. Ilyen törékeny lett pár hónap alatt. És ami a legrosszabb, észre sem vettem.
Rám mosolygott, a hajam a fülem mögé söpörte, úgy, mint amikor még kislány voltam.
Aztán fölindultam a szobámba, felkaptam a dzsekimet, lerohantam a nappalin keresztül az előszobába, anyára mosolyogtam, s az ajtót magam mögött behajtva elindultam a kávézó felé, amit ha szerencsés vagyok, mostantól a munkahelyemnek nevezhetek. 

Chapter 8 - teach me

- De vajon... honnan tudták, hogy szerettem volna gitározni? - kérdeztem Zoeyt irodalom alatt. Aznap jött először a gitároktatóm. Zoey feltűnően csendesen lógatta bele sűrű, barna hajzuhatagát az irodalomfüzetébe, és csak vállat vont. - Na nee... te köptél anyuéknak? - szisszentem fel. Az osztálytársaim mind felénk néztek, a tanár is, így egy fokkal halkabban folytattam.
- Nem, csak... segítettem gitároktatót keresni nekik... - húzta be a nyakát.
- Végül is... jól sült el. - vontam meg a vállam, kicsit köröztem a csuklómmal, és folytattam az írást.
- Az majd kiderül délután. - titokzatoskodott. - Annyit mondok: taníthatna engem is...
- Te nem vagy normális... - nevettem fel hitetlenül. Zoey kis gondolkodás után megvonta karcsú vállát, és valami olyasmit motyogott, hogy "attól még igaza van". Halk beszélgetésünket a csengő szakította félbe, így összecsaptam a füzetem, és mindent beledobáltam a táskámba.

- Egyébként ne aggódj! A tanítás lesz neki a legfontosabb.
- Remélem is. - haraptam bele a sonkás-sajtos szendvicsembe. A menza neonfényei zavarták a szemem, de nem volt más választás, kint szétfagytunk volna. Utáltam a menzát. Zsúfolt, ablaktalan helység, semmi természetes fény, zajos diákok.
- Elég... elvont. Művészlélek. Mint te. Hasonlítotok. - eleresztettem a fülem mellett a barátnőm célzását, inkább bedugtam a fél fülhallgatómat, és kicsit kizártam a világot.

Egyre jobban vártam a délutánt - nem Tate miatt. (Mint megtudtam, így hívják.) Tényleg meg akartam tanulni gitározni, így azonnal, amint hazaértem, gyorsan tanultam, aztán tűkön ülve vártam Tate-t. Percre pontosan érkezett, amint csöngetett, én leszaladtam a lépcsőn, és ajtót nyitottam neki. Nem erre számítottam. Arra számítottam, hogy egy tipikus "ZoeyEsete" srác áll majd az ajtóban, szőke hajjal és trendi ruhákkal. Helyette egy hipszter stílusú fiú állt az ajtóban, ("AliceEsete") sötétbarna, majdnem fekete hajjal, és mély, sötét szemekkel.
- Szia! Tate vagyok, biztosan te vagy Alice. - köszönt azonnal mosolygósan. A vállán gitártok lógott és egy táska.
- Szia, igen, én vagyok! Gyere csak be! - invitáltam mosolyogva. Az optimizmusa és a jókedve azonnal rám ragadt. Követett a nappaliba.
- Egy pillanatot kérhetek? Lehozom a gitárom...
- Persze!
Gyorsan felrohantam az emeletre, és azonnal tárcsáztam Zoeyt.
- Na, milyen Tate?
- Zoey, tudom, mire megy ki a játék...
- Nem is tudom, miről beszélsz... - nevetett a telefonba, majd letette. Idegesen néztem a telefonomra, majd felkaptam a gitárom és lesiettem a földszintre. Kicsit sajnáltam, hogy csak az volt rajtam, ami suliban is, de most már mindegy volt. Tate-t a nappaliban találtam, ahogy a kirakott rajzaimat nézegeti.
- Te csináltad őket? - mutatott egy képemre.
- Igen. Bár ezek inkább régebbi rajzaim...
- Egyszer láthatom a többit is?
- Persze. - mosolyodtam el.
- Kezdhetjük?
- Részemről igen. - mutattam fel a gitárom, elnevette magát.
- Az még ma nem fog szerintem kelleni... előbb egy kis elmélet. - a mosoly azonnal lehervadt az arcomról.
- Ugye most csak szívatsz?
- Nem. Tényleg elméletezünk ma. - röhögött fel Tate.
- Nee... Azt nem lehet valahogy átugrani?
- Jó, akkor elméletezünk kicsit... - mondta, mire egy fájdalmas nyögés volt a válasz, - aztán megtanítok neked egy egyszerű dalt. Csak négy akkord. Így jó?
- Mennyi az elmélet? - kérdeztem félve.
- Nem sok. Maximum egy óra.
- Muszáj, igaz?
- Igen. - nevetett fel ismét. - Így jó lesz? - kicsit bólintottam, mire elhelyezkedett a kanapén, és a fejével maga mellé intett, lehuppantam és azonnal törökülésbe raktam a lábaim. Elmosolyodtam az ösztönös mozdulatomon, és már készültem normálisan leülni, amikor Tate ugyanígy tett.
- Szóval. Mennyit tudsz?
- Őszintén? Vannak a húrok. És valami csoda folytán néha dalokba rendeződnek. Ennyi. - vontam meg a vállam.
- Akkor... egy kicsit több lesz az elmélet. - konkrétan kiröhögött. Mondjuk, nevetségesen kevés tudással akartam azonnal gitározni, így igaza volt, de akkor is, na. - Szóval...

Nem hazudok, másfél órányi kemény elmélet vette kezdetét, amit nem szakíthatott meg se csöngő, se telefoncsörgés, de megérte, mivel másfél óra múlva Tate megszólalt.
- Na jó, szerintem mára elég az elmélet.
- Szerintem is... - mondtam fáradtan, miközben gyorsan összecsuktam a zeneelméleti könyvet. Merthogy közben az is előkerült. Pechemre.
- Van még kedved megtanulni azt a dalt, vagy nagyon fáradt vagy? - a "megtanulni" és a "dal" szavakra felkaptam a fejem, és újult erővel ültem fel a kanapéra.
- Van kedvem.
Tate a lelkesedésemet látva elmosolyodott, gyorsan felkapta a gitárom, behangolta (mert ugye azt nem tudom megcsinálni, szerencsétlen hangszer eléggé el volt hangolódva), és pár pillanat múlva már a kezemben is volt a hangszer.
- Először egy Hmoll. - mutatott rá az elém tolt akkordtáblázatban a kezdő akkordra. Szerencsétlenül lefogtam, majd megpengettem, de olyan szinten szólt hamisan, hogy még Tate is összeszorította a szemét.
- Hupsz. Egy kicsit hamis volt... - húztam be a nyakam.
- Egy kicsit? - megint kiröhögött. Kösz. - Várj, segítek... - közelebb csúszott hozzám, a hátamat átkarolva lefogta az akkordot, a másik kezével pedig megpengette a húrokat. Az akkord elsőre tökéletesen megszólalt. - Aztán Gdúr... - közelebb csúszott, így kényelmesebben elérte a gitárt. Én kicsit meglepődtem, de aztán nyugodtan hagytam, hogy gyakorlatilag átöleljen. - Aztán D... és végül egy A...
- Ez... milyen dal? - ismerős volt. Nagyon. És fájt.
- Young Volcanoes a címe... AZ előadó meg, azt hiszem...
- Fall Out Boy. - mondtam halkan. Amióta Tate-tel vagyok, teljesen megfeledkeztem Patrickről... most megint eszembe jutott.
- Valami... gond van? - kérdezte Tate.
- Nem, semmi. - pattantam fel. Tatte láthatta, hogy valami nincs rendben.
- Hát, szerintem mára ennyi volt... Találkozunk jövő héten. - kicsit sértődöttnek tűnt.
- Tate, figyelj kicsit, én nem miattad...
- Nem. Semmi baj. Gyakorolj sokat, rendben? - erőltetett mosolyt az arcára. - És bocsánat.
Letörten néztem utána, amint kisétált az ajtón. Nagyszerű. A francba.

7., rész - WHY?!

Music=happiness?

Az elkövetkező napokban csak arra tudtam gondolni, amit Pete mondott. Na meg, persze a szakításra. Nem is tudtam, hogy valaki ennyire tud hiányozni. Mintha Patricket kitépték volna az életemből, és most csak a tátongó seb maradt volna a helyén.

Persze nem egyszer gondoltam rá, hogy tényleg utánamegyek, és meggyőzöm róla, hogy ez nem jó. De végül mindig elvetettem az ötletet, mondván, úgy sem sikerülne a közelébe férkőznöm… és attól is féltem, hogy újra randizni kezdett, és akkor én lennék a szánalmas, lerázhatatlan rajongó kislány.

A szüleim aggódtak értem: látták rajtam, hogy valami nincs rendben. Karikásak voltak a szemeim, keveset ettem, keveset beszéltem, és keveset jártam el itthonról. Próbáltak rájönni, hogy mi lehet a bajom, de a problémám egyediségéből adódóan ez nem volt könnyű.

Tehát szenvedtem, befordultam, de a legjobb barátnőmnek ebből elege lett.

-Szedd már össze magad! Ez nem te vagy!- szólt rám egyik nap. Az iskolában voltunk, a folyosón, én a szekrényembe pakoltam éppen be, és készültem volna előszedni az iPodomat, hogy ismét újabb szünetet töltsek együtt a depressziós zenéimmel. Egy sóhajtás után becsuktam a szekrényajtóm, és hirtelen szembefordultam Zoeyval.

-Nincs semmi bajom!

-Na, persze.-forgatta a legjobb barátnőm a világoskék szemeit. -Nem fogom nézni, ahogy szenvedsz!

-Igazad van. De sosem éreztem még magam így. Sosem viselt meg szakítás ennyire. Ráadásul ilyen rövid idő után…-sóhajtottam újabbat.

-Azért megértelek. Mert ugye Patrick…hű...- nézett ábrándos tekintettel.

-Hát igen. Kösz, hogy emlékeztetsz! – röhögtem fel fájdalmasan.

-De akkor is csak egy srác! Annyi van még belőle. Ne csináld már!

Igaza volt. Teljesen igaza. De akkor is…! Nem tudtam nem rá gondolni.

A suli után beléptem a házba, és a pultra dobtam a táskámat. Anya éppen

főzött valamit.

-Milyen volt az iskola?

-Ugyanolyan, mint mindig.-válaszoltam a mostanában egyre többször elhangzó szöveget. Anya sóhajtott egyet, majd megfordult, és a konyha fehér fényeben megláttam a gondterhelt arcát.

-Szívem, látom, hogy baj van. Miért nem mondod el? Talán bántott valaki?

-Semmi bajom, anya. Csak egy kicsit fáradt vagyok mostanában. Ennyi.- Hazudós. De nem mondhattam el neki az igazi problémám, és ezt nagyon sajnáltam. Mindig, mindent megbeszéltünk egymással. Zavaromban lesütöttem a szemem, és a konyhai csempe között lévő fugán futtattam át az ujjaim. Anya megrázta a fejét, majd visszafordult a készülő ételhez. Láttam, hogy bántja. Szomorúan néztem, majd halkan felsurrantam a szobámba.

Éppen törit tanultam, amikor anya lépett be a szobámba. Felnéztem a füzetemből.

-Szia. Beszélhetünk kicsit?

Nem láttam nála fehér zászlót, de úgy tűnt békés szándékkal érkezett. Megértette, hogy van egy olyan problémám, amit nem fogok vele megbeszélni, és bántotta is, de elfogadta. Én mosolyogva intettem az ágyam felé, mire ő szórakozottan lehuppant. A kezében egy nagy doboz volt, gondosan becsomagolva.

-Szóval... meg akartam vele várni apádat is, de egyszerűen nem bírom tovább. Bontsd ki!-nyújtotta felém izgatottan a dobozt. Én nem szórakoztam vele sokat, gyorsan kibontottam a hatalmas kartondobozt, és kihúztam belőle egy... akusztikus gitárt!

-Anya, ez... köszönöm!-borultam a nyakába.

Nagyon régen szerettem volna megtanulni gitározni. Fogékony vagyok a művészetekre, így valamennyire a zenére is. De valahogy eddig kimaradt az éltemből. Eddig.

Anya mosolyogva ölelt át.

-Úgy gondoltam, most rád férne egy hobbi, ami kicsit... ellazít.-nem ezt akarta mondani. Ott volt a nyelvén az eltereli a figyelmed, de végül nem mondta ki. Igaza volt. Kellett valami, ami eltereli a figyelmem. És ez a gitározás lett.

Megbabonázva vizsgáltam a fekete gitárt, végighúztam a húrokon az ujjam, boldogan figyelve a hangokat.

-Ó, és még egy apróság...-halászta ki a zsebéből anya a fehér pengetőt. Mosolyogva elvettem tőle, és újra megpendítettem a húrokat. A gitár be volt hangolva, tökéletes összhangban csendült fel.

-Hát nem vártál meg vele?-kérdezte apa a szobámba lépve, és amint meglátta, hogy milyen hatással van rám a hangszer, minden bosszúsága elszállt, anya felállt, apa félig átkarolta, és úgy figyeltek.

-Annyira köszönöm! Tényleg!-öleltem meg őket újra. Miután elengedtek, úgy tűnt, távozni készülnek, de anya visszaszólt.

-Ó, Alice, még valami! Holnap háromra jön a gitároktató. Nagyszerű tanárnak tűnik, és nagyon lelkes.

-Kicsit túl lelkes is...-mormogta apa.

-Mi? -kaptam fel a fejem.

-Semmi.-nézett anya szúrós szemmel apára. Valami miatt úgy éreztem, vitáztak már emiatt. Apa is legyintett, de nem tűnt valami hitelesnek. Ha apa nem örül, az azt jelenti, hogy... fiú. Ráadásul valószínűleg korombeli.

-Mi viszont megyünk...-szólt anyu, amikor látta, hogy szeretném kipróbálni a gitárt. Egyedül. Hálás mosolyt küldtem felé, mire apuval kioldalagtak a szobámból, és végre egyedül lehettem a hangszerrel. Gyönyörű volt.

Miután rájöttem, hogy nulla tudással nem sok mindent tudok kicsikarni belőle, arrébb raktam, és felhívtam Zoeyt. Természetesen tudott a dologról (anyuékkal összebeszéltek), de türelmesen végighallgatta az ömlengésemet. Aztán áttértünk arra a témára, ami őt is érdekelte. Ő már találkozott a tanárommal, és mindent elmondott róla. 19 éves, művészeti szakos egyetemi hallgató, és mellette gitároktató... Miután minden nagyon „mély és fontos” dolgot kibeszéltünk, leraktam a telefont.

Még egyszer megpróbálkoztam a gitárral, de mivel nem egy filmben vagyok, ahol a lány valami csodás módon kézbe veszi a gitárt, nulla tudással gitározik egy sort és mindenkit lenyűgöz, még mindig nem ment. 

6., rész- WHY?!

Troubled things

-És hogy reagált arra, amikor megtudta a korod? -kérdezte Zoey. Nálunk voltunk, én a tükröm előtt ültem, ő pedig a hajamat csinálta.
-Hát... Az a helyzet, hogy... nem mondtam még el neki. -Zoey kezében megállt a csat, amit éppen felemelt.
-Mikor szándékozod elmondani?
-Még nem. Nem tudom. Lehet, hogy ma. De szeretném, ha ez az este még szép lenne, mert ha megtudja, lehet, hogy nem is akar velem többet randizni.-sóhajtottam fájdalmasan.
-Hát... szerintem mondd el a ma este végén. Azért jobb, ha tudja. Azok alapján, amit elmondtál, és az alapján, hogy hogy viszonyul hozzád, szerintem nem lesz semmi baj. És ha igen? Csak egy srác. Még nem szerettél bele.-én hallgattam.-Ugye, Alice?
-Zoey, én... nem tudom.-sütöttem le a szemem.
-Alice, kérlek, könyörgök, mondd, hogy nem szerettél bele!
Én a kezeimet néztem.
-Na, szép.-fújtatott Zoey.
-Neked ez miért baj?-fordultam hátra idegesen.
-Jaj, Alice, én csak neked akarok jót! Nem akarom, hogy ennek csúnya vége legyen.
-Sajnálom.-nyugodtam le. Ő csendben csinálta tovább a hajam.
-Kész!-szólt pár perc múlva. Felnéztem a tükörbe. Kivételesen hagytam, hogy a sminket is ő csinálja. A hajam besütve omlott a vállamra. A sminkem szemhangsúlyos volt: fekete füstös szemek és natúr színű rúzs, ami passzolt a ruhámhoz. Felvettem egy fekete magassarkút, felkaptam egy fekete kistáskát, és lesétáltam a lépcsőn.
Bementem a nappaliba elköszönni anyéktól. Ők úgy tudták, randira megyek. Ami igaz is volt. Csak azt elfelejtettem megemlíteni, hogy egy olyan sráccal megyek, aki majdnem 12 évvel idősebb nálam. Ezen kívül minden stimmelt. Megdícsértek, hogy milyen csinos vagyok, és megígértették, hogy nem jövök nagyon későn.
Zoey az előszobában várt. Megszorította a kezem, és sok szerencsét kívánva kilökött az ajtón. A kivonulásom tökéletes lett volna. Csak éppen a fagyos betonon a lökés miatt majdnem eltaknyoltam. Hangosan szitkozódva egyensúlyoztam, hogy ne essek el. Amikor végül sikerült újra megállni a lábamon, halk nevetést hallottam magam előtt. Az utcát most csak az utcalámpák halovány, villódzó fénye és az ablakokból kiszűrődő fény világította meg, így kellett pár másodperc, hogy a szemem hozzászokjon a homályhoz.
Patricket pillantottam meg a kocsijának támaszkodva, zsebredugott kézzel. Egy szürke zakóban, fekete nadrágban, fekete ingben, és természetesen kalapban állt előttem. Elállt a lélegzetem, és majdem megint elestem, most viszont nem foghattam volna arra, hogy ellöktek.
-Nem röhög!-sétáltam felé lassan.
-Miért vettél fel kényelmetlen cipőt?-kérdezte Patrick, és a hangjából tudtam, hogy mosolyog.
-Becsüld csak meg! Nem sokszor szoktam magassarkút hordani. Ritka alkalom.
Odaértem hozzá. Nem tudom, mennyit látott a sötétben, kabátban, de úgy tűnt, tetszik neki, amit lát. Elöntött a büszkeség és az öröm. Megálltam előtte egy pillanatra, ő pedig megindult felém. Magához húzott, átölelt, és megcsókolt. Csak remélni mertem, hogy a szüleim nem néztek az ablakból. Nehezen tudtam volna kimagyarázni, hogy miért csókol meg egy olyan pasi, aki látszatra is sokkal idősebb nálam, és egy olyan kocsival jár, ami valószínűleg többe kerül, mint a házunk. Ó, és Patricknek is nehéz lett volna elmagyarázni, miért laknak nálam a szüleim.
-Indulhatunk?-kérdezte Patrick.
-Persze.
Kinyitotta nekem a kocsiajtót, beültem a meleg kocsiba, és pár pillanat múlva már ő is ott ült mellettem. A motor halkan felzúgott, és elindultunk. Megfogta a kezem, majd pár pillanat múlva megszólalt.
-Bent égett a villany. Véletlen hagytad égve, vagy...?
Én a sötétben elvörösödtem. A francba. Gyorsan ki kell találnom valamit.
-Öö... együtt élek az egyik csoporttársammal... és ő volt otthon.
-Tényleg, nem is kérdeztem még, hogy mit tanulsz.
-Szociológiát.-vágtam rá az első dolgot, ami az eszembe jutott.
-Hogyhogy nem vagy koleszos?
-Utálom a koleszt.
Csendben ültünk a kocsiban, és Patrick szerintem nem értette, miért olyan kínos nekem ez a téma. Lassan beértünk a belvárosba: minden ki volt világítva, az emberek sétáltak a hideg novemberi estében, vagy étteremben ültek. Behajtottunk egy macskaköves utcába.
-Megérkeztünk.-kinyitotta nekem az ajtót, és segített kiszállni. Meglepő módon egész jól ment a macskakövön való sétálás magassarkúban. Megfogta a kezem, úgy vezetett végig az utcán. Csillogó szemmel néztem a forgatagra. Forralt bort és meleg teát árultak standokról, a főutcára befordulva pedig drága üzletek és éttermek mellett mentünk el. Patrick mosolyogva figyelte, ahogy a pörgést nézem.
Egy étterem felé húzott. A bejárat két oldalán művészien megnyírt bokrok voltak, végig a lépcsőn. A bejáratnál egy ajtónálló vette el a kabátokat. Kicsit alulöltözöttnek éreztem magam a szőrmék, drága, márkás ruhák és ékszerek között. Patrick, mintha csak megérezte volna a habozásom, finoman megszorította a kezem. Kétségbeesetten néztem fel rá. Ő bátorító mosolyt küldött felém, aminek következtében én is reflexből elmosolyodtam. Egy fokkal bátrabban léptem be. A pincér azonnal elvitette a kabátjainkat és a helyünkre kísért. A hosszú, bézs falú, fényfűzérekkel díszített teremben halk zongoraszó szolgált alapzajként. A fényfűzérek meghitten, kellemes fénybe vonták az éttermet, amit fokozott az, hogy minden asztal felett egy hasonló csillár függött. A falakon színben harmonizáló festmények függtek.
Elvezettek minket egy nyugodtabb sarokba, hoztak étlapokat és magunkra hagytak.
-Ez...nagyon szép hely!-ámuldoztam még mindig.
-Örülök, ha tetszik. És sajnálom, ha az előbb kicsit feszélyezve érezted magad. -húzta el a száját.
-Nem, dehogy éreztem!-simítottam meg a karját. Ő óvatos mosolyra húzta a száját. Megfogta a kezem, és lassan a szemembe nézett. A szívem a torkomban dobogott, és mintha lelassult volna az idő. Egy pillanatra már nem féltem az este végétől sem.
-Olyan furcsa. Mintha sokkal-sokkal régebben ismernélek.
-És a furcsa rossz?-kérdeztem félve.
-Nem. Dehogy is.-mosolygott Patrick, miközben megrázta a fejét. Valami megszakította a pillanatot: a telefonom csörgése.
Egy pillanat alatt történt minden.
A táskám után kaptam, erősen azzal a szándékkal, hogy elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra, akárki is az, de a mozdulat közben meglöktem a táskám, így leesett az asztalról. Természetesen minden dolog szanaszét gurult (mert miért is ne?). A körülöttünk ülők egy pillantást sem szántak az akciómra, én mégis vörös fejjel kezdtem szedegetni a dolgaimat. Patrick azonnal a segítségemre sietett, a földről szedegette a cuccaim. A kezébe akadt az igazolványom.
-Ne! Azt ne!-kaptam utána.
-Nyugi, mindenkinek rossz az igazolványképe!-nevetett, elkapta előlem, és vetett rá egy pillantást. Az arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly, és sötét arckifejezés vette át a helyét.
-A kocsiba. Most!-szűrte idegesen a fogai között, és rám egy pillantást sem vetve a kezembe nyomta a már összeszedett táskám és a kocsikulcsát.
-Patrick, én...
-Várj meg a kocsiban!-próbáltam keresni a szemkontaktust, de ő csak idegesen meredt előre.
Felpattantam és megpróbáltam úgy kimenni az étteremből, hogy nem bőgöm el magam. Sikeresen kiértem az utcára, de az előbb történtek után már nem találtam se hangulatosnak, se vidámnak. Inkább csak magányosnak és hidegnek. Visszasétáltam a kocsihoz és idegesen bepattantam. Nagyon fáztam, a nagy loholásban otthagytam a kabátom az étteremben.
Nem tudtam, hogy mit fogok mondani, vagy hogy egyáltalán van-e még esélyem javítani valamit a dolgokon.
Pár perc múlva Patrick vágta be magát az ülésre, és a kezembe nyomta a kabátom.
-Elárulnád, hogy mi folyik itt?-kérdezte idegesen. Még sosem láttam ilyennek.
-El akartam ma mondani...-kezdtem határozottan.
-Mit? Hogy tizennyolc éves vagy?! Alice! Én nemsokára harminc leszek! Harminc! Felfogtad, hogy mi lenne, ha ez kitudódna?! -üvöltött velem.
-Igen, fel, képzeld! De azt hittem, hogy megérné... nekem legalábbis mindenképpen!
-Alice, komolyan! Belegondoltál, mit szólnának a szüleid? Be is perelhetnének! Börtönbe is kerülhetnék! De ha ez nem, akkor a média. Kibírnád, hogy paparazzók járnának a nyomodban?! Hogy iskolába sem járhatnál rendesen?!
-Igen, ki!
-Nem engedem, hogy ennek kitedd magad. Nem, ez semmiképpen nem jó így. Ennek véget kell vetni.-a szavak pofonként értek. Mintha úgy igazán, jó erősen pofonvágtak volna. Nem akartam, hogy lássa, mennyire megvisel, hogy ő egy perc alatt elfelejtene mindent. Engem. Minket. Kinéztem az ablakon és összeszorítottam a fogam. Nem tehettem semmit, legördült egy könnycsepp.
-Te tényleg ilyen könnyedén lemondanál erről?-kérdeztem suttogva egy idő után.
-Alice, meg kell értened. Ezt nem szabad. A te érdekedben kell távol maradnom.
 A kocsit hirtelen csend lepte be. Behallatszott a jókedvű nevetés és beszélgetés. Nehéz volt elhinni, hogy fél órája még én is olyan boldog voltam.
-Hazaviszlek. Most. Nem találkozunk soha többet.
A szavai teljesen összetörtek. Megsemmisülten ültem ott, mint egy adag szerencsétlenség. Beindította a motort és kifordult az utcából. Én dacosan kibámultam az ablakon, és a szétsírt sminkemet próbáltam némiképp elfogadhatóvá tenni. Nem sok sikerrel.
Ennyi? Vége? Tényleg? Tényleg ennyit jelentett neki? Én ennyit jelentettem?
Negyed óra múlva megállt a házunk előtt. Csak nézett előre és görcsösen szorította a kormányt. Az arcán kiolvashatatlan kifejezés volt.
-Patrick...én azért köszönöm. Mindent. Ezt a kis időt is. Bárcsak máshogy lenne...-mondtam elcsukló hangon. Patrick vontatottan bólintott egyet. Nem tudtam visszafogni a könnyeimet.
-Vigyázz magadra. Nagyon. -kérte Patrick, és leeresztette a kezét. Én megöleltem ő pedig szorosan körém fonta a karjait. A mellkasába fúrtam a fejem. Felnéztem a csillogó zöld szemekbe, és hirtelen ötlettől vezérelve... megcsókoltam. Rákulcsoltam a kezem a nyakára, hogy ne tudjon tiltakozni. Arra számítottam, hogy el fog lökni és üvöltözni kezd velem. De nem! Először természetesen meglepődött, de aztán ő is átölelt és közelebb húzott magához. Az ujjaim beleszántottak a vöröses-barna hajba.
A harmadik - és egyben utolsó - csókom Patrickkel.
Amikor ebbe belegondoltam, összerezzentem. Patrick elhúzódott tőlem, és szemrehányó pillantás mellett újra felvette az érdektelen és hűvös maszkot. Mintha kényszerítettem volna! Jó, először tényleg kényszerítettem, de aztán már nem!
-Szóval, vigyázz magadra.-újra megmarkolta a kormányt és meredten a szélvédőt bámulta. Az utcai lámpák hosszú árnyékokat vetettek az arcára, amitől még kevésbé hasonlított az én Patrickemre.
Aki szüntelenül mosolyog, és mindig azt teszi, ami helyes.
Vajon most ez a helyes? Úgy csinálni, mintha ez meg se történt volna?
Akkor úgy hittem, hogy igen. Valószínűleg tényleg az volt a helyes.
Bólintottam és néma csendben kiszálltam a kocsiból. Patrick nem nézett rám, csak meredten bámulta az autó ködlámpájának útra vetett fényét. Azt akartam, hogy rám nézzen. Kedvem lett volna visszaszállni és megkérdezni, hogy ugyan mi olyan érdekes azon az úton?!
Amint becsuktam az ajtót, rátaposott a gázra, majd pár pillanat múlva már nem is volt ott. Felsétáltam a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, megálltam egy pillanatra, hogy összeszedjem magam, és benyitottam. Odaköszöntem a nappaliba, és válaszoltam a kérdésekre. Persze, jól vagyok. Nem, semmi különös nem történt. Jó volt a randi, de nem hiszem, hogy lesz újabb.
Felvágtattam a szobámba, ledőltem az ágyra, és könnyektől homályos szemmel tárcsáztam Zoey számát.
-Szia! Na hogy ment?-én nem tudtam beleszólni a telefonba, csak néztem ahogy a könnyeim lassan eláztatják egy kis helyen az ágytakarómat. -Alice, szólalj már meg! Baj van?
-Igen. Nagy.-válaszoltam zokogva.
Elmeséltem neki mindent, ő néha visszakérdezett, mert nem értett semmit a zokogásomtól.
-Alice, én úgy sajnálom... -a telefonban csend volt, csak  szipogásom hallatszott néha. -Beleszerettél?
-Igen.-válaszoltam halkan. Ebben az egyben teljesen biztos voltam.
-Akkor ki fogunk találni valamit. Maximum veszek neked egy szív alakú Patrick párnát, jó?-zokogva felnevettem. Zoey kicsit megkönnyebbült, hogy nevetni hall.
-Várj valaki hív.
-Okés. Majd hívj vissza!
A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott folyamatosan. Habozva felvettem.
-Haló?
-Alice? Szia, itt Pete.
-Szia.-köszöntem halkan. Miért hívott fel?
-Figyelj... bocsi, hogy megkérdezem, de mi történt? Patrick egy órája jött vissza, iszonyatosan feldúltan. Felrúgott pár dolgot... aztán beszállt az autójába és mint valami őrült, elszáguldott... Próbáltuk felhívni, de a telefonját itt hagyta... Onnan van a számod is.-Mi? Nem értettem semmit. Patrick feldúlt volt? Nem tűnt úgy, mintha egy kicsit is megvislete volna a szakítás. Akkor meg...
-Pete, az  a helyzet, hogy Patrickkel... szakítottunk. Ma este.
-De ő szeretett téged!
-Mi?!
-Vagyis, izé... gondolom. MIért szakítottál vele?-egy pillanatig haboztam, hogy elmondjak-e neki bármit is, aztán végül arra jutottam, hogy rosszabb úgyse lehet.
-Nem én szakítottam. Muszáj volt. Mert én... túl fiatal vagyok hozzá. De nem úgy tűnt, mintha megviselte volna a dolog. Mármint a szakítás.
-Hidd el, nem mutatja. Hogy neked könnyebb legyen azt hinned, hogy ő nem szeret, és ezért belenyugodj. -aztán rájött, hogy megint elszólta magát.-Vagyis, gondolom. Egy tanács: ne hagyd, hogy ő döntsön. Most viszont mennem kell.-rakta le hirtelen a telefont. Én összeráncolt szemöldökkel meredtem a telefonra. Ezt hogy értette?

5., rész-WHY?!

A koncert

A koncert napja van. Délután öt.
Csengettek. Zoey az. Én már tűkön ülve vártam a barátnőm érkezését, hogy végre elkezdhessünk készülni. Úgy látszik, az izgalmam átragadt rá is, amikor megérkezett, iszonyatosan fel volt pörögve.
-Szia! Már azt hittem sose jössz!-nyitottam neki ajtót.
-Csak öt percet késtem! Hűű, ha hazaérsz, mindenképpen beszámolót követelek! MInden részletről!-ígértette meg velem.
-Jó, csak készüljünk már! És ne olyan hangosan, rajtad kívül senki sem tud róla, hogy éppen egy tizenegy évvel idősebb fiúval készülök randizni!-figyelmeztettem suttogva.
Felrohantunk a lépcsőn, és azonnal lázas készülődésbe kezdtünk.
 A terv a következő: Zoey is eljön a koncertre, csak ő éppen normális nézőként, utána ő hazamegy hozzájuk. Anyukája úgy tudja, hogy náluk alszok, csak összekészítem a cuccom. Aztán Patrick odavisz hozzájuk, így nem szerez tudomást semmiről, anyuék pedig megnyugszanak, tudván, hogy Zoeynál vagyok. Ennyi.
Felvettem a vadiúj szettem, amit Zoeyval vásároltunk a héten, gyönyörűen besütötte a hajam, smink. Percre pontosan hatkor elindultunk akoncert helyszínére. A hatalmas aréna bejáratánál kettéváltunk.
-Sok szerencsét! Ügyes legyél!-szorította meg a kezemet a legjobb barátnőm.
-Köszi! A koncert után megyek hozzátok! Szia!-kiabáltam még utána, amikor elnyelte a hatalmas tömeg. Jól ismerem, valószínűleg az első sorból fogja végigtombolni a koncertet.
Elővettem a telefonom, és felhívtam Patricket.
-Szia!-szólt bele jókedvűen.
-Szia! Itt vagyok. Hogyan tovább?-kérdeztem.
-Mindjárt küldök érted valakit, hogy kísérjen be a VIP folyosóig. Kérlek, állj oda a VIP bejáratához. Azt hiszem, jobb oldalon ki van írva.
-Rendben.
Letettem a telefont, és odaálltam az elkerített, őrökkel védett folyosó elé. Nem telt bele két perbe, és egy szekuritis sétált oda hozzám.
-Alice Ross?-kérdezte mogorván.
-Igen.
-Kérem, kövessen.-kinyitotta előttem a kordont. Az utálkozó rajongók tekintete szinte lyukat égetett a hátamba, ahogy bekísértek VIP folyosóhoz. Jobbra kanyarodtunk, és a sarkon ott állt Patrick. Mosolyogva elém jött.
-Köszönöm, Bill, innentől átveszem.-intett a szekuritisnek, aki egy pillanat múlva nem volt sehol.-Szia!
-Szia!-köszöntem mosolyogva.
-Mehetünk?
-Persze!
Elindultunk egymás mellett, ő átfogta a derekamat, és úgy vezetett a bonyolult folyosókon. Amikor meglátták őt, mindenhol automatikusan beengedtek engem is. Odahajolt a fülemhez, és belesuttogott.
-Gyönyörű vagy.-a hangjától felállt a nyakamon a szőr, ahogy a fülemen éreztem a leheletét.
-Köszönöm. Egyébként... hova megyünk?-hebegtem.
-Az öltözőnkbe. Bemutatlak a többieknek is. Nem baj, ugye?
-Nem, dehogy is.-ráztam a fejem automatikusan.
-Ó, és... ne lepődj meg, ha esetleg... kicsit... gyerekesek.
-Ezt hogy érted?-de választ nem kaptam, mert megálltunk egy ajtó előtt, amit Patrick kinyitott nekem. Beléptem a hatalmas helységbe. A szintén hatalmas kanapén két ember ült, egy pedig a földön feküdt-ezt nem teljesen értettem-, és valamin iszonyatosan röhögtek.
Amikor megláttak minket, egyből felpattantak.
-Alice, ő itt Andy-mutatott az egyikükre, egy szakállas alakra, aki estelenül intett nekem.- Ő Pete, na, őt kerüld el.-mutatott egy sötét hajú, alacsony srácra-aki az előbb még a földön fetrengett-, és elkezdett röhögni.
-Most miért?-kérdezte Pete.
-Mert nem akarom, egy olyan perverz állat legyen Alice közelében, mint te.-mondta Patrick, mire mindenki elkezdett nevetni, Pete pedig afféle ebben-lehet-valami vállrándítással reagált.
-Ő pedig Joe.-mutatott a mikrofonhajúra, aki mosolygósan intett.-Ő se normális.-tette hozzá Patrick.
-Majd észben tartom.-bólogattam nevetve.
-Várjunk... ő nem rajongó!-esett le Petenek.
-Hát nem.-erősítette meg Patrick. -Kicsodálkoztátok magatokat?-kérdezte unottan.
-Várj még egy kicsit.-tette fel a mutatóujját. Patrick csak a szemét forgatta, majd megszólalt.
-Addig körbeviszem Alicet, ha van hozzá kedve.-nézett rám.
-Persze.
Kimentünk a folyosóra, ahol már egy csomó ember sürgött-forgott. Patrick előhúzott a zsebéből egy nyakbaakasztható passtartót.
-Ezzel bárhova eljuthatsz a koncert után. -bólintottam, ő a nyakamba akasztotta.-Ó, és még valami... Kérlek, ne menj ki a VIPből nélkülem.-én reflexből bólogattam.
-Most hova megyünk?
-Mutatok valamit.-mosolygott sejtelmesen.
Lépcsőkön mentünk fel, fel és fel, amíg nem volt tovább. Patrick kinyitott nekem egy nagy, fekete vasajtót, én pedig kiléptem... a tetőre. Akkora volt, mint az aréna egész alapterülete, a szélén betonkorlátokkal. Lélegzetelállító volt. Az egész város látszott innen: a messzi magas épületek, a kivilágított utcák...gyönyörű volt.
Odaszaladtam a korláthoz, és onnan néztem a kilátást. Patrick halkan mögém lépett, és két kézzel átkarolta a derekamat. A hidegben most hirtelen melegem lett.
-Tetszik?-kérdezte halkan.
-Ez... gyönyörű.-mondtam félig hátrafordulva. Az arcára rávilágítottak a város fényei, kis árnyékokat vetve a vonásaiban. A zöld szeme úgy csillogott, mint a smaragd, a száján óvatos mosoly játszott. A fények miatt csak még jobban kijött a hajának vörös színe.-Hogy találtál rá erre a helyre?
-Sok próbánk volt itt, és a szünetekben nem tudtam mit csinálni.-vonta meg a vállát. Elképzeltem, hogy minden nap minden órájában emberekkkel vagyok körülvéve, és egyetértettem abban, hogy kell egy hely, ahova ilyenkor kicsit elmenekülhet.
-Annyira... nyugodt itt. Mintha lent nem is létezne az a nagy pörgés.-néztem vissza a panorámára.
-Ezért szeretek itt lenni. Semmi lesifotós. Semmi próba. Semmi őrült rajongók. Vagyis, tudod, nagyon szeretem őket, de néha... sok.
Én egyetértően bólogattam.
-És, sok lányt hozol fel ide?-ugrattam.
-Nem. Igazából erről a helyről még a srácok sem tudnak.
-Hűha.
Egy ideig csendben álldogáltunk a korlátnál, amíg egyszer csak Patrick megszólalt. Úgy hangzott, mintha épp egy poénon nevetne, amit én nem érthetek.
-Ez vicces.
-Mi?
-Más lány ilyenkor képeket csinál a srácokkal. Velük beszél. Nem is velem foglalkozik, hanem a hírnevemmel.
-Én nem vagyok más lány.-vágtam rá. Úgy tűnt, mégis megérthetem a poént.
-Tudom.
-Nekem nem a Fall Out Boy énekese vagy, Patrick Stump, aki híres és gazdag. Hanem csak Patrick Stump. Ennyi az egész.-vontam meg a vállam. Őszinte voltam. Nem lett volna értelme belemagyarázni semmi felsőbbrendű gondolkodásmódot, ha csak ez az egyszerű tény áll mögötte.
-Köszönöm.
-Mit?-néztem rá.
-Hogy így gondolkodsz.
Hátradőltem az ölelésében, és felnéztem az égre. Már teljesen sötét volt. A csillagok nem nagyon látszottak a város fényei miatt.
-Mikor kell menned?-kérdeztem. Bár nagyon kíváncsi voltam a koncertre, most azt kívántam, hadd maradhassunk még. El tudtam volna vele álldogálni itt örökké.
-Nemsokára. De nem fognak belehalni a fodrászok, ha pár percet kések.
-Fodrászok?-kérdeztem furán. Szerintem úgy volt jó a haja, ahogy volt.
-Igen.-bólogatott hitetlenkedve.-Sőt, sminkesek.-ebben a pillanatban felröhögtem.
-Komoly?
-Igen. Sajnos. Így általában később megyek, hogy ne maradjon idő a sminkesekre és a fodrászokra.
-Én meg már azt hittem, miattam.-néztem "csalódottan". Ő halkan felnevetett mögöttem.
-Nem, csak és kizárólag azért hoztalak ide, mert a sminkesek elől menekültem.
-Tudtam. Na, induljunk. Most nem úszod meg a fodrászt!-bontakoztam ki az öleléséből. Patrick fájdalmas arccal nézett rám, én pedig az ajtó felé kezdtem menni.
-Várj már egy kicsit!-mondta nevetve, mire megfordultam. Ő visszahúzott a panorámához, átölelte a derekam, és lassan felém hajolt. Rákulcsoltam a kezem a nyakára, és mélyen belenéztem a ragyogó, zöld szempárba. Ő elmosolyodott, és magához húzva lassan megcsókolt. Minden tökéletes volt.
-Emiatt nem úszod meg a fodrászt.-ugrattam.
-Pedig már azt hittem.-nevetett, és közben rákulcsolta az ujjait az enyémekre.
-Miattam ne késel el, az biztos!-indultam el az ajtó felé, Patricket is magammal húzva. Ő sóhajtott egyet, majd megrázta a fejét.
-Hihetetlen vagy.-mondta mosolyogva.
-Tudom.-vontam meg a vállam.
-Figyelj... ha leérünk, el kell engednem a kezed. Ott már lehetnek fotósok és riporterek is. Viszont ha látják, hogy belépőd van, azt hiszik, hogy rajongó vagy, és békén hagynak.-én szomorúan bólintottam egyet. Igazából nem akartam elengedni a kezét. -Még nem engedem el. Csak ha leértünk. -mondta mosolyogva. Ettől némiképp felvidultam. Nem csak a kezemet fogta, hanem egyik kezével átölelt, és nyomott egy puszit a hajamra.
Amikor viszont visszaértünk az első ajtóhoz, elengedte a kezem, és nem is nézett rám. Így vonultunk be a VIP csarnokba, amin át kellett vágni az öltözőjükhöz. Tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy engem védjen, de akkor sem tetszett. Szomjaztam arra, hogy figyeljen rám. Amikor felfelé mentünk, alig lézengett itt valaki. Most, amint meglátták, ezer vaku villant, és legalább öt mikrofont nyomtak az arcába. Én pedig megpróbáltam láthatatlan maradni. Ő udvariasan hárított minden kérdést, kedvesen mosolygott a kamerákba.  Amikor befordultunk az öltözőkbe vezető folyosóra, nagyot sóhajtott.
-Sajnálom, Alice. De nem szeretném, hogy zaklassanak téged. -fogta meg újra a kezem.
-Semmi gond.-mosolyogtam rá. Az előbb érzett bosszankodás most elpárolgott, ahogyan újra megfogta a kezem.
-Elkísérlek a helyedre. Amikor vége van koncertnek, gyere az öltözőnkhöz.
-Rendben.
Elindultunk a folyosón visszafelé, de mielőtt a VIP csarnokba értünk volna, lekanyarodtunk balra, a szektorokhoz. Patrick megállított a VIP bejárata előtt, ahol még senki sem volt, csak az a szekuritis, aki bekísért.
-Jó szórakozást a koncerthez!
-Köszi. Meglesz.-mosolyogtam rá. Utoljára még megszorította a kezem és homlokoncsókolt, aztán elindult vissza.
Beléptem a VIP szektorba, leültem a színpadhoz legközelebb eső helyre, és vártam a kezdést. Szerencsémre nem lettek olyan sokan a VIPben, csak pár újságíró. Ők nem vettek tudomást rólam, csak átnéztek rajtam, fontoskodva, folytott hangon társalogtak. Magamban elmosolyodtam. Ha tudnák, kivel és hogyan telt az elmúlt egy órám, biztos nem néznének le. De eszemben sem volt megosztani velük. Vagy bárkivel. Az elmúlt egy óra az enyém volt, csak az enyém.
Durván fél óra múlva hirtelen lekapcsoltak minden világítást. A rajongók sikítoztak, amikor megszólalt az első pár akkord a dalból. Rögtön felismertem: The Pheonix.
Hangosan énekeltem a dalt, és nem érdekelt, hogy lenéznek-e az újságírók. Én jól éreztem magam,  többi nem érdekelt.
Kigyúlt egy reflektor, és megvilágította a fiúkat. Lenyűgőzően játszottak.  A The Pheonix után jöttek sorban a dalok: Saturday, My songs know what you did in the dark, I Don't Care, Thnks fr th mmrs, Miss Missing You, Dance Dance, Just One Yesterday, This Ain't A Scene, Beat It...
Amennyire csak tudtam a sznob újságírók között is elengedtem magam, és élveztem a koncertet. Bámulatos volt. Patrick hangja élőben még jobb volt, nem egyszer rázott ki a hideg. A gitárszólók lenyűgőzőek voltak, a dob pedig tökéletes harmóniában volt a dalokkal.  Amikor vége lett, ráérősen kezdtem el szedelődzködni. Patricknek még úgy is át kell öltöznie.
Miután csak én maradtam a VIP szektorban, úgy döntöttem, elindulok. Felkaptam a táskámat és határozott léptekkel indultam az öltözők felé. Csak remélni tudtam, hogy jó felé megyek. Amikor felmutattam a kártyámat, mindenhol meglepetten néztek. Nekem vörös színű belépőm volt, az őröknek és mindenki másnak zöld, a sajtósoknak kék. Amikor befordultam az ismerős sarkon az öltözők felé, már biztos voltam benne, hogy eddig senkin sem láttam vörös belépőt. Bekopogtam az öltöző ajtaján. Pár pillanat múlva Patrick nyitott ajtót, és kilépett hozzám a folyosóra.
-Szia!-köszönt mosolyogva.
-Milyen belépő ez?-kérdeztem köszönés helyett.-Mindenki csodálkozva nézett, amikor felmutattam.
-Ugye nem kérdezgettek?-kérdezte ijedten.
-Nem. De nem válaszoltál.
-Olyan, mint a miénk. -kezdte vonakodva. -A a szürke csak a sima szektorokba érvényes. A kék csak a VIP folyosó- és szektor. A zöld bárhová mehet, kivéve az öltözőink és a színpad. Mármint a külső. A vörös... az a miénk. Szabad bejárás az öltözőkbe, vagy bárhova.
-Nem akarsz feltűnést kelteni, de a legritkább belépőt adtad?-mosolyodtam el hitetlenkedve.
-Azt akartam, hogy minél kényelmesebb legyen neked ez a koncert. -kulcsolta az ujjait a kezemre.
-Hidd el, kényelmes enélkül is.-billentettem oldalra a fejem.
-Akkor annak nagyon örülök.-mosolyodott el. -Hozom a kocsikulcsom. Hol is laksz...?
-Öhm... Megbeszéltem egy barátnőmmel, hogy ma náluk... Nála alszom.
-Rendben. Akkor odaviszlek.
-Köszönöm.-ő beszaladt a kocsikulcsáért, addig én gondolkodtam. Ha lesz még randink, hogy tudom ezt titkolni? Vagy meddig? És ha megtudja, mi fog történni?
-Alice, jól vagy?-zökkentett ki a gondolataimból Patrick aggódó hangja.
-Persze.-mondtam a leghihetőbben.
-Csak... olyan szomorú volt az arcod. -emelte fel a szemöldökét Patrick.
-Nincs semmi. Csak elbambultam.-mosolyogtam rá. Ő megvonta a vállát, és úgy tűnt, nem fogja piszkálni a témát.
-Indulhatunk?
-Persze.
Megint megfogta a kezem, és úgy vezetett a folyosón abba az irányba, amerre még nem voltunk. Nem viccelt: ide tényleg senki sem jöhetett be. Nem sokat kellett sétálni, egy fehér ajtóhoz értünk, amit kinyitott előttem, és kiléptünk a novemberi este hidegébe. Összehúztam magamon a vékony kabátomat, és körbenéztem. Nagy, kihalt parkoló volt magas kerítéssel, és egy távirányítós kapuval, ami egy kihalt utcára vezetett. Csupán négy autó állt a parkolóban. Patrick odavezetett a legkevésbé feltűnőhőz-bár még ez is túl feltűnő volt. Beültem az ezüstszínű autó anyósülésére, a másik oldalon pedig Patrick ült be. A csöndben halkan felmoraljott a kocsi motorja. Patrick azonnal ráadta a fűtést, de még így is fáztam. Ráraktam a kezem a könyöktámaszra, és kinéztem az ablakon. Egyszer csak Patrick meleg kezét éreztem meg a kezemen. Felé fordultam, és összetalálkozott a tekintetünk. A száján apró mosoly játszadozott, a szeme fényesen csillogott. Reflexből elmosolyodtam, és én is rákulcsoltam az ujjaim a kezére. A szemét az útra szegezte, és kifordult a parkolóból. Normál esetben hidegen hagyott egy kocsi-de most hálás voltam neki, hogy automata váltós. Így Patrick végig fogta a kezem. Megkérdezte, milyen volt a koncert, én elmondtam, hogy elképesztő, és hogy végigénekeltem. Megkérdezte, hogy mit szóltak hozzá, mire én megmondtam neki, hogy nem nagyon érdekel mások véleménye. Erre elnevette magát. Azt mondta, nem is számított másra.
Nagyon sajnáltam, amikor megérkeztünk Zoeyék házához. Ez azt jelentette, hogy ki kellett szállnom. Felsóhajtottam, és kinyitottam az ajtót.
-Ennyire szabadulni akarsz?-ugratott Patrick. Visszacsuktam a kocsi ajtaját.
-Nem. Egyáltalán nem.-fordultam felé újra.
-Akkor ne siess úgy.-mosolygott rám.
Visszatettem a kezem a könyöktámaszra, ő pedig újra megfogta. Szinte egyszerre szólaltunk meg.
-Szóval...
-Köszö... mondd előbb te.-nevetett fel Patrick.
-Jó. Szóval... Nagyon köszönöm a ma estét. Tényleg. Csodálatos volt. És köszönöm a jegyet is. Nem lehetett könnyű megszerezni.
-Én köszönöm, hogy ott voltál. És emiatt ne aggódj. Esetleg... lenne kedved eljönni velem valamelyik nap vacsorázni?-kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében.
-Persze.-dobódtam fel azonnal. Szóval megint látom. Ő a lelkesedésemet látva elmosolyodott.
-Akkor... mondjuk kedd este?
-Rendben.
Megsimította az arcom és lassan megcsókolt. Átkarolta a derekam, én pedig a dzsekijénél fogva húztam közelebb magamhoz.
-Patrick...-suttogtam.
-Igen?
-Mennem kell.
-Rendben. Majd hívlak.
-Én is.
Még utoljára belenéztem a ragyogó zöld szempárba, és kiszálltam a kocsiból. Ő integetett, és elhajtott. Néztem az ezüst autót, ahogy kikanyarodik a kertvárosi utcából. Megcsörgettem Zoeyt, aki szintén nemrég érkezhetett meg, mivel még mindig kabátban volt. Felsiettünk a szobájába.
-Na, mondd már, mi volt!-sürgetett idegesen. Letelepedtünk az ágyára, és elkezdtem mesélni. Egy részletet sem hagytam ki. Rám nem jellemző, hogy valamiről így beszéljek. Komolyan, mint valami szerelmes tinilány. Ja, bocs, igazából az voltam. Zoey sikongatva hallgatta végig, és leesett az álla, amikor megmutattam a vörös színű belépőt.
-Azta...-nézte csillogó szemmel a kezemben lévő "szent ereklyét".
-Olyan aranyos volt! Várj, valaki hív.-előhalásztam a táskámból a telefonomat, és emelkedő pulzussal néztem a képernyőt. Odafordítottam Zoeynak, aki egy sikítással reagált.
-Vedd fel! És hangosítsd ki!-sipítozott.
-Jó, de csak ha csendben maradsz. -szóltam rá. Ő elmutogatta, hogy becipzározza a száját. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd felvettem és kihangosítottam.
-Szia!-szólt bele Patrick.
-Szia! Máris kedd este lenne?-kérdeztem nevetve.
-Nem, csak... Alice, nagyon sajnálom. Valaki észrevette, hogy vörös belépőd van, és csinált rólad egy képet. Szerencsére alig látszik belőle valami, de... felrakták a netre. És most azt boncolgatják, hogy ki vagy. Tényleg sajnálom. Legközelebb jobban vigyázunk. -mondta szomorúan, és a hangjából mély bűntudat csengett.
-Ó. Semmi baj.
-Tényleg sajnálom.
-Azt mondod, nem sok látszik belőle. Akkor meg nincs baj, nem?
-Még nincs.
-Jaj, emiatt ne legyen bűntudatod. Az én hibám is. Figyelhettem volna jobban. Figyelj, majd ha legközelebb veled megyek valahova, zsákot húzok a fejemre, akkor pedig fotózhatnak amennyit csak akarnak, jó?-Patrick a vonal végén felröhögött. Természetesen nem gondoltam komolyan, de legalább kicsit megnevettettem.
-Na, hagylak. Alig várom a keddet! Jó éjszakát!
-Én is! Szia!
Miután leraktam a telefont, Zoey sikongatott egy sort. Sipítozva adta a tudtomra, hogy "milyen cukik vagyunk mááár", meg hogy "ááá, akkor kedden is találkozunk", és hogy "új ruha kell nekem"
-Jó, de ha minden randira új ruhát veszek, lassan elmegy az összes pénzem.
-De megéri!
-Hát meg!-bólintottam boldogan.